Nem értettem mi történik. Kik ezek? Ál fakabátok? – tűnődtem, és újra a számon éreztem a hatalmas kezet, na meg azt az ominózus kisujjat, ami valamiért módfelett szeretett a számban pihenni. Biztosan ez volt a fétise. Hallottam bentről, mikor az őrt álló ajtótorlasz az avatatlan fül számára mindenféle ijesztőnek, és szintúgy meggyőzőnek ható szakzsargont vonultatott fel. Ekkor csatlakozott hozzá Szoborpofa is. Meg kell mondanom, a forma olyan átéléssel és magabiztossággal használta a műveleti terület, akció, és a nyomozás akadályoztatása kifejezéseket és ezek végtelennek tűnő permutációját, hogy valóban zsaruk voltak ezek, vagy az emberünk tuti végig ezt gyakorolta idefele jövet a kocsi hátsó ülésén kuporogva. Biztos görcsösen magolta a szövegét élete nagy alakításhoz. A szemközti falon lévő óra üvegének tükörképének köszönhetően kicsit ki tudtam lesni a folyosóra. A szentségit, hogy ez eddig sosem tűnt fel! – átkozódtam, és már egészen kezdtem megszokni Tomi kisujjának az ízét is. Láttam, az egyik őr hezitálva forgatta a kezében azt a lapot, ami előkerült az ajtónálló kabátjának a zsebéből. Majd kisvártatva, a felmentő seregem ahogy érkezett, úgy távozott is. Szoborpofa elégedett vigyorral a szája szélén tért vissza hozzánk.
– Hol is tartottunk? – érdeklődött, és leült a székemre, ölében pihentetve fegyverét.
– Köszöntétek a vendéglátást, és éppen indulni készültetek – dünnyögtem haveroknak csak ”Tomi” ujjai mögül, mire Alexander intett, én pedig varázsszóra szabadulhattam a fullasztó ujjak mögül.
– Kell a telefon most! – közölte Alexander, és megfélemlítés gyanánt az arcomba hajol. Egészen közel. Megéreztem, eljött a pillanat. Tudtam, ez az egyetlen esélyem a menekvésre. Szívem hevesen kalimpált. Éreztem ahogyan az adrenalin szétárad a testemben. Döntöttem. Meglépek.