Meglehet, képtelenségnek tűnik, de talán feltűnt, ez eddig senki sem zavarta meg a kopaszokkal való randevúmat. Annak ellenére sem, hogy Budapest legforgalmasabb plázájának szívében voltunk. Igaz, késő is volt, és záróra előtt lévén, már csak a legelszántabb boltkórosok lézengtek errefelé. Plusz az a néhány biztonsági őr, akik a bolthoz siettek az előbbi ricsajért. De őket gyorsan leszerelte a szervizem bejárata előtt álldogáló harmadik tag. A mellkasán keresztbe dobott, antantszíjat helyettesítő, citromsárga poliészter anyag, amin „Miss Arenatel” helyett a „Police” felirat virított, roppant meggyőzőnek hatott a helyi erők számára. Azt sugallta, itt bizony minden az égadta világon a legnagyobb rendben van. Persze leszámítva a fogamat, meg ezt a tetves kuplerájt.
– Ha megnyikkansz, kinyiffansz! – halkan morgott Szoborpofa.
– Szép gondolat. – vontam a vállam.
– Belőled meg az élet fog kiveszni, de villámgyorsan, ha nem kussolsz el! – lépett hozzám Alexander társa, péklapátnyi kezével betapasztotta a számat.
– Egyet elárulok. Bennem egy költő veszett el, Tomiban pedig egy gyilkos – így Alexander. Legalább már tudtam azt, hogy társát, míg hivatalos helyzetekben nagy valószínűséggel Tamásnak, addig az ilyen bizalmas pillanatokban, mint ez mostani, csak Tominak nevezik. Hogy őszinte legyek, annak a tudatában könnyebb volt elfogadni, hogy valakinek a kisujja a számba furakodott, hogy már tudtam az ujjhoz tartozó gazdatestnek a nevét is.
– Csak szólok aranyom, hogy erő-szakon doktoráltam. Úgyhogy lapuljál, mint gané a fűben – búgott haveroknak csak ”Tomi”.
– Minden rendben Egon? – hallatszott kintről egy ismerős hang. Éreztem, hogy lazult a számon haveroknak csak ”Tomi” tenyere, miközben annyit suttogott a fülembe:
– Meggyőzően ám ….
– Persze! Semmi gáz…csak… – kezdtem.
– Csak rendőrségi ügy! – vette át a szót Szoborpofa, majd az ajtóban tébláboló harmadik tag felé nyomult.
