Blog

Csabai Márk – Feltöltve – Webregény 8. rész

Szoborpofa elmérte magát mikor elméjében a nyáklapot veszélytelen fegyvernek minősítette. A markomban szorított alkatrésszel felé kaptam, annak az élével mélyen megvágva Alexander arcát. Eközben rám rontott a társa. Haveroknak csak ”Tomi”-t egy erős, tenyeres-talpas rúgással leszereltem, így a szervizasztal szélének taszítottam. Rossz volt nézni, ahogyan bevágta a fejét. Esküszöm, egy pillanatra meg is sajnáltam, de egy percre sem többre. Felpattantam és olyan őrült futásba kezdtem, hogy az ajtóban álló harmadikat úgy eltoltam az utamból, mint a „hathuszas” gyors a kispolskit a sávjából. Szóval így lógtam meg ezeknek a karmaiból. Pontosabban így is lehetett volna. Ezzel szemben mélyen magamba szálltam, és azon töprengtem, sosem gondoltam volna azt, egy ingyenesen osztogatott névjegykártya ekkora bajt hozhat a szervizemre és a fejemre. Most utólag okosabban mondom, jól nézd meg kinek adod át a névjegyed. A baj után mindig okosabb az ember. Olyan ez, mint egy mobiltelefon vásárlás. „Jó-jó, jó lesz ez”, aztán nem sokkal később ráébredsz, mégis a másikat kellet volna megvenni, nem a kínait.

Szoborpofa elmesélte, a tag, akitől a névjegykártya van, pontosabban annak a lakásából, egy Héregi Albert nevű ürge. Pitiáner zsebesként ismert Budapesten, és már nem először akadtak össze vele az éjszakában. Ám az utóbbi volt a végső találkozásuk. Albert állítólag ellopott valamit valakitől, és ezek a srácok most bizony nagyon pipásak ezért. Albert pedig már nagyon halott, mivel hosszasan megmártózott a hűs Duna zöldes vizében, majd úgy döntött, örökre ott is marad. Jobb a halakkal. Valami azt a súgta nekem, hamarosan megtudom miért is ilyen fontos az a nyüves mobil. Aztán rádöbbentem, hogy nem valami, hanem sokkal inkább ki. Jól éreztem, Szoborpofa regélni kezdett. Talán belátta, hogy az eddigi módszerei kudarcba fulladtak, mint a Samsung pereskedése az Appel-lel szemben. Így hát úgy döntött, inkább beavat. Maga mellé állít. Istenem, de szánalmas- gondoltam magamban, ahogyan azt is, akár kezdhettük volna így is a beszélgetést. Megspóroltunk volna néhány zúzódást és fogat, nem beszélve a telefon alkatrészekről.

Csabai Márk – Feltöltve – Webregény 7. rész

Nem értettem mi történik. Kik ezek? Ál fakabátok? – tűnődtem, és újra a számon éreztem a hatalmas kezet, na meg azt az ominózus kisujjat, ami valamiért módfelett szeretett a számban pihenni. Biztosan ez volt a fétise. Hallottam bentről, mikor az őrt álló ajtótorlasz az avatatlan fül számára mindenféle ijesztőnek, és szintúgy meggyőzőnek ható szakzsargont vonultatott fel. Ekkor csatlakozott hozzá Szoborpofa is. Meg kell mondanom, a forma olyan átéléssel és magabiztossággal használta a műveleti terület, akció, és a nyomozás akadályoztatása kifejezéseket és ezek végtelennek tűnő permutációját,  hogy valóban zsaruk voltak ezek, vagy az emberünk tuti végig ezt gyakorolta idefele jövet a kocsi hátsó ülésén kuporogva. Biztos görcsösen magolta a szövegét élete nagy alakításhoz. A szemközti falon lévő óra üvegének tükörképének köszönhetően kicsit ki tudtam lesni a folyosóra. A szentségit, hogy ez eddig sosem tűnt fel! – átkozódtam, és már egészen kezdtem megszokni Tomi kisujjának az ízét is. Láttam, az egyik őr hezitálva forgatta a kezében azt a lapot, ami előkerült az ajtónálló kabátjának a zsebéből. Majd kisvártatva, a felmentő seregem ahogy érkezett, úgy távozott is. Szoborpofa elégedett vigyorral a szája szélén tért vissza hozzánk.

– Hol is tartottunk? – érdeklődött, és leült a székemre, ölében pihentetve fegyverét.

– Köszöntétek a vendéglátást, és éppen indulni készültetek – dünnyögtem haveroknak csak ”Tomi” ujjai mögül, mire Alexander intett, én pedig varázsszóra szabadulhattam a fullasztó ujjak mögül.

– Kell a telefon most! – közölte Alexander, és megfélemlítés gyanánt az arcomba hajol. Egészen közel. Megéreztem, eljött a pillanat. Tudtam, ez az egyetlen esélyem a menekvésre. Szívem hevesen kalimpált. Éreztem ahogyan az adrenalin szétárad a testemben. Döntöttem. Meglépek.

Csabai Márk – Feltöltve – Webregény 6. rész

Meglehet, képtelenségnek tűnik, de talán feltűnt, ez eddig senki sem zavarta meg a kopaszokkal való randevúmat. Annak ellenére sem, hogy Budapest legforgalmasabb plázájának szívében voltunk. Igaz, késő is volt, és záróra előtt lévén, már csak a legelszántabb boltkórosok lézengtek errefelé. Plusz az a néhány biztonsági őr, akik a bolthoz siettek az előbbi ricsajért. De őket gyorsan leszerelte a szervizem bejárata előtt álldogáló harmadik tag. A mellkasán keresztbe dobott, antantszíjat helyettesítő, citromsárga poliészter anyag, amin „Miss Arenatel” helyett a „Police” felirat virított, roppant meggyőzőnek hatott a helyi erők számára. Azt sugallta, itt bizony minden az égadta világon a legnagyobb rendben van. Persze leszámítva a fogamat, meg ezt a tetves kuplerájt.

– Ha megnyikkansz, kinyiffansz! – halkan morgott Szoborpofa.

– Szép gondolat. – vontam a vállam.

– Belőled meg az élet fog kiveszni, de villámgyorsan, ha nem kussolsz el! – lépett hozzám Alexander társa, péklapátnyi kezével betapasztotta a számat.

– Egyet elárulok. Bennem egy költő veszett el, Tomiban pedig egy gyilkos – így Alexander. Legalább már tudtam azt, hogy társát, míg hivatalos helyzetekben nagy valószínűséggel Tamásnak, addig az ilyen bizalmas pillanatokban, mint ez mostani, csak Tominak nevezik. Hogy őszinte legyek, annak a tudatában könnyebb volt elfogadni, hogy valakinek a kisujja a számba furakodott, hogy már tudtam az ujjhoz tartozó gazdatestnek a nevét is.

– Csak szólok aranyom, hogy erő-szakon doktoráltam. Úgyhogy lapuljál, mint gané a fűben – búgott haveroknak csak ”Tomi”.

– Minden rendben Egon? – hallatszott kintről egy ismerős hang. Éreztem, hogy lazult a számon haveroknak csak ”Tomi” tenyere, miközben annyit suttogott a fülembe:

– Meggyőzően ám ….

– Persze! Semmi gáz…csak… – kezdtem.

– Csak rendőrségi ügy! – vette át a szót Szoborpofa, majd az ajtóban tébláboló harmadik tag felé nyomult.

Csabai Márk – Feltöltve – Webregény 5. rész

Szoborpofa és a baráti körével való ismertségünk meglehetősen rosszul kezdődött. Persze ezt ők nem ismerték be. Én meg ezt pedzegettem valamivel később, mikor már kényelmesebben, a falnak dőlve ücsöröghettem a szerviz padlóján, hagyva hogy kérdéseik garmadájával ostorozzanak.

– Kell a készülék! Hol van? – szólt Alexander, mire a pajtása nagy elánnal kezdte végigtúrni a boltot. A szervizasztal fiókjait valósággal feltépte. Mindent a földre szórt. Alkatrészek, telefonok hevertek mindenfelé. Már előre fájt a fejem a rendrakás miatt.

– Mint mondtam, nem láttam – szóltam, és elkövettem életem talán legmerészebb húzását. Felvettem egy iPhone alaplapját. Azt forgattam a kezemben. Szoborpofa hosszan méregette a kezemben tartott alkatrészt. Látszott rajta, azon gondolkodott, hogy veszélyt jelenthet-e rá. Végül letojta. Mégis, mit árthat egy kis műanyaglapka az ő zeuszi testének?

– Ez a névjegy mást mond! – vágta rá Szoborpofa, és zsebéből előhúzott egy papír fecnit. Elegáns mozdulattal ölembe ejtette azt.

Az állt rajta:

IMG_6709

– Már megbocsáss, de ami azt illeti, két dologban halál biztos vagyok. Egyik, hogy ez az én névjegykártyám…

– Ebben azt hiszem egyetértünk – szólt közbe Alexander társa, aki egy pillanatra felfüggesztette a bolt módszeres leépítését. – Legalább erről nem kell meggyőzni. Már ez is fél siker, sőt mi több, haladás!

– A másik pedig, ez rohadtul nem tud beszélni – kezemben lobogtattam a kártyát – Sok mindent tudok rendelni Kínából, de valljuk be, a beszélő névjegykártya az olyan baromság lenne, mint kijelenteni, hogy válságban az útszéli prostitúció – közöltem és feljebb tápászkodtam, továbbra is rejtegetve markomban az alkatrészt.

– Ebben van valami – elgondolkodva vonta vállát Szoborpofa – De akkor is a tied!

– Igen. Ahogy a kezem, a lábam, meg a gond veletek! – közöltem. Fene tudja honnét, de villámgyorsan egy fegyvert rántott elő Szoborpofa, és legféltettebb testrészemhez préselte annak csövét.

– Ha sokat ugrálsz még kicsi rigó, elhelyezek egy kakukktojást a lábad közti fészekben. Aztán sikítozhatsz majd, hogy kicsesztek veled.

– Van egy rosszhírem! – vigyorogtam. – Borotválom.

Csabai Márk – Feltöltve – Webregény 4. rész

– Nem tudom – kezdtem és az eddigieknél, egyre súlyosabban éreztem a nyakamon Szoborpofa lábának terhét. Két kezemmel vádlijára markoltam. Az is olyan volt, mint egy szoboré. Olyan, mint Michelangelo Dávidjának márvány lábikrája. Robosztus. Alig értem át a markommal. Próbáltam letolni magamról az orbitális patát, aztán néhány pillanat reménytelen küzdelem után feladtam. Miközben Szoborpofa kiélte a napi agresszió adagját rajtam, kiszúrta a háta mögött lévő kabinablakot. Tudta, hogy gondja lehet még abból, ha azon át valaki bebámul.

– Takard el! – utasította a társát, aki jobb híján a kabátjával állta útját a belátásnak. Újra velem foglalatoskodott Szoborpofa, és úgy cseréltem az álláspontom, mint mostanság a németek.

– Mármint lehet – javítottam magam elhaló hangon. – Lehet, hogy láttam, vagy nem tudom hirtelen, de hadd nézzem meg jobban… – hablatyoltam. –  Sokan járnak ide. Ez egy pláza! – erősködtem tovább. Érvelni kezdtem amellett is, hogy ha egy hangyányival több oxigént csöpögtet be a sanyargatott tüdőmnek, akkor jobban fognak forogni azok a bizonyos fogaskerekek. Mert így most rohadtul az életben maradásra tudok koncentrálni, na meg arra, hogy valamibe belelépett az imént. Most nem a torkomra, vagy éppen a lelkemre gondolok. Rém büdös volt az a valami, olyan, mint egy ázott hód tetem. Szoborpofa eleget tett a kérésemnek. Nagykegyesen lelépett a torkomról, és jól látszott a tekintetében, ezért roppant hálás lehetek neki.

– Nem a kölyök a lényeg, hanem a telefon! – mordult Alexander, és egészen az arcomba tolta a képet. Rendes volt tőle, hogy jobban megnézhettem a fényképet. Így teljesüljön minden kívánságom. De most nem!? Szoborpofa áldozatos segítségének köszönhetően, néhány pillanat morfondírozás után határozottan állíthattam, hogy nem. Nem láttam. Talán jobb is, hogy nem láttam, hiszen mit kaphat az, aki találkozott vele, ha az olyan ártatlan tag, úgy szenved, mint most én. Bevallom, hogy első pillantásra úgy tűnt, mintha aranyból lenne a képen szereplő telefon. Persze tudtam, hogy ez totál baromság, meg minden. Hiszen ki a fene venne színarany telefont. Egyébként, én is árulok ilyen tokokat pár Mátyásért. De ez a kütyü vakítóbban csillogott, mint bármelyik eladósorban lévő tokom. A nyúlánk, vékony készülék, gondos formatervezés eredménye volt. Nem ismertem a típust így elsőre, de tetszett, mint az első feleségem. Talán sosem láttam – gondolkodtam, bár ez szinte kizárt, hiszen nehogy már én, Rádai Egon, az Arénatel szervizvezetője ne láttam volna ilyet. Hiszen én mindent tudok a telókról, és mindet láttam már. Szoborpfa szerint azt is, amit nem.

Csabai Márk – Feltöltve – Webregény 3. rész

Alig ocsúdtam fel a rögtönzött arcmasszázsból, máris rám markolt a szoborpofa. Még mindig ugyanazzal a homogén ábrázattal bámult engem. Felemelt a földről, és a parányi szerviz szemközti sarkába hajított, mint ahogyan én szoktam tenni a törött nyáklapokkal, afféle jó lesz még valamire módon. Hatalmas reccsenés rázta meg a boltot. Szerencsére csak a gipszkarton fal adta meg magát, nem én. Pedig éreztem, nem sokon múlott, hogy csontom törjön. Óvatosan fellestem, vajon most is bebámult-e valami lézengő plázázó a folyosóról a kis kabinablakon át. Semmi és senki nem szavazott nekem figyelmet, és hogy őszinte legyek, ezt kissé furcsállottam is. Hiszen mindenféle alakok mindig itt állnak a kis ablaknál, és úgy bámulnak befelé, mint a kukkoldába. Pedig ezért ziher, nem fizet senki. Pontosabban hozzám nem jut el a pénzből egy árva kanyi sem. Szóval, így romantikáztunk mi. Most már módfelett érdekelt mit is akaratnak tőlem, egy ilyen belépő után. Egyre csak azt hajtogattam magamban: nem értem ezt, életemben nem láttam még őket. És ha láttam is volna, biztosan lenne más módja rendezni az esetleges félreértésünket. Ez most nem afféle tiltakozás, hogy inkább nem emlékszem rájuk, mert úgy jobb a lelkemnek vagy a csontomnak. Hidd el, velük kapcsoltban senki sem tudna hazudni. Olyan formák voltak, akiknek a képe egy életre belevésődik az ember szürkeállományába, úgy, hogy az ijedségtől rögvest ki is fehéredik az. Azt a szoborpofát, aki kezelésbe vett, Alexandernek hívtak. Ezt onnan tudtam meg, hogy a bolt előtt strázsáló harmadik, folyamat sürgetve magyarázott a duónak. Rendszerint a százhúsz kilónyi agresszor morgott vissza. Hogy mit mondott, nem tudom. Csöngött a fülem, szédültem, és inkább azzal voltam elfoglalva, levegőt kapjak a pofonok után. Nem értettem, de valószínűleg nem is tartozott rám, miről magyaráznak. Egyébként is, sokkal jobban aggódtam a Szoborpofa nyakamon pihentetett súlyos lába miatt, ami olyan nehéznek mutatkozott, mintha csak gránit lenne. Alexander végül megszólalt.

– Láttad ezt? – kezdte, és rövid kotorászás után zsebéből előhúzott egy fényképet. Egy fiatal srác volt rajta. Telefonált. Olyan huszonévesnek nézett ki, aki előszeretettel mutatkozik vagy negyvennek, de még azért örül, hogy az anyjával lakhat, főznek, mosnak rá. Rendszerint meghívhatja magát mindenfelé italra, mert a drága fodrász után már másra nem marad zsebpénze, és a legkiemelkedőbb emberi tulajdonsága, hogy nagyon szuperül tud szexibambasággal nézni a semmibe. Ezekről a kivételes pillanatokról vagy ezer képet tárol telefonjában.

Csabai Márk – Feltöltve – Webregény 2. rész

Gyorsan átvettem tőle szót. Látszott rajta a döbbenet. Ilyennel nem sűrűn találkozik, akárcsak a hajkefével.

– Ha a kijelző csere akcióra jöttetek, akkor szólok, már lekéstetek róla – közöltem. De valami azt súgta mélyen legbelül, hogy a kéretlen kuncsaftok biztosan nem a fesztivál szezon idejére meghirdetett kijelző cserére jöttek. Persze a világért sem szeretnék ítélkezni felettük, de nekem nem úgy tűntek, hogy fesztiválokra járnának. Vagy éppen sörben fürödnek, majd árokban hemperegnek. És abban is biztos voltam, hogy azon a bizonyos másnapon nem galoppoznak hozzám ríva: „ugyan javítsad már meg nekem tesó. Nem dögölhet be ez a kütyü egy kis sörtől. Hisz ez egy ájfón. Nem lehet nagy baja attól, hogy a nagyszínpadtól hazáig repült”. Szóval ezek a tagok azok voltak inkább, akik maguk csinálták a fesztivált. És csakis akkor hozták volna hozzám szervizbe a telefonjukat, ha valami különös oknál fogva, fél tégla helyett a készülékkel gyepáltak volna félholtra valakit. Nem érkezett válasz a kérdésemre.

– Értem én, szóval eltévedtetek. Ha a fehérje boltot keresitek, az öt méterrel odébb van – emeltem irányba a kezem. Felvettem a fejpántos nagyítómat, és elkezdtem egy Samsung készüléket buherálni. Valami okostojás belejtette a slóziba. Csak tudnám, hogyan csinálta… vagy inkább ne… mégsem akarom tudni – tiltakoztam magamban, kezemben tartva a készüléket. Nem sokkal később fellestem, mert erőteljesen éreztem magamon a culák tekintetét. Főleg a szoborpofáét. Úgy álltak ott, mint két… Á mindegy hagyjuk is… ilyenekkel inkább nem is hergeltem magam. Sosem értettem, az emberek hogyan képesek csak úgy állni. Némelyik talán még levegőt sem vesz közben. Olyan céltalan módon szobroztak ezek, mint ahogyan sokan csak itt keringenek ebben a hodály plázában, miközben tekintetükben, még annyi értelemet sem tudok felfedezni, mint a folyosó közepén senyvedő műpálmáéban. Döbbenettel állapítottam meg, hogy nagyítón át még rondábbak voltak a tagok. Főleg a megmondó. A lupe lencséjén keresztül rémisztőnek hatott fogai tövében megtelepedett a fogkő. Bizonyára jó ideje gyűjtögette nagy serényen.

– Na jó! Hivatkozzatok rám a Tibinél, és kaptok tíz százalék kedvezményt a poraitokra. De attól tartok, többet most nem tehetek értetek. És ha kérhetnélek titeket, hagyjatok dolgozni. Ez egyébként is magánterület. Szerviz, szóval idegenek nem tartózkodhatnak bent.

Szoborpofa meglódította a kezét. Megérkezett a válasz. Máris a dobozokon hevertem. Úgy tudtam, hogy egyszer még szükségem lesz ezekre a dobozokra. Végtelenül büszke voltam magamra, hogy igazam volt. Szóval az egész történet egy pofonnal kezdődött. Pontosabban az előbbi mondatokkal, ami megelőzte a pofonokat. Még mielőtt azt hinnéd, nem, nem szokásom így viselkedni másokkal. De tudod ez a hatodik érzék már csak ilyen. Éreztem, mikor megpillantottam őket, hogy baj lesz. És jól tudtam, ebből nem jöhetek ki jól. Úgy voltam vele, ha már szétszednek, mint egy harminckettőtízest, az utókor ne egy rinyás verébként emlékezzen rám.

Csabai Márk – Feltöltve – Webregény 1. rész

Azt mondjak, mindenkinek van hatodik érzéke. A jobbaknak szerencse is dukál hozzá. Persze erről már senki nem mesél. Most nagyon úgy éreztem, hogy az én szerencsém elhagyta magát, valahogy úgy, mint az imént az ínyem a bal hatosom. Öröm az ürömben, legalább a hatodik érzék dolog működött, ha már a bolti vészcsengő nem. Valamiért már jó előre munkálkodott bennem az érzés, a sarokban gyűjtögetett, ócska mobiltelefonok dobozai még jól fognak egyszer jönni. Hiába győzködtek a kollégák, és mondták mindig: „Hé’ Egon! Olyan vagy, mint egy gubis. Vágd már ki a francba ezeket.” A hatodik érzékem igaza akkor bizonyosodott be, mikor háttal köztük landoltam, egy jókora pofonnak köszönhetően. Hogy őszinte legyek meglepetten ért a dolog. Sosem gondoltam volna, miszerint engem, Rádai Egont, egy pláza telefonszervizében fognak meggyepálni. Beismerem, ez az incidens sokkal esélyesebb lett volna mondjuk a parkolóban, vagy a közeli Tesco kasszainál, amikről tudjuk, örökös háborústerep a városi önkényes igazságosztók körében. Alig tértem vissza a boltba, mikor rögtön utánam két fickó lépett be az eladótérbe. Olyan természetesen jöttek be utánam, mintha ők maguk is itt dolgoznának. Míg kettő utánam jött, a harmadik a bejáratnál strázsált. A beszélgetésünk kezdetében nem volt semmi kivetnivaló. A már jól megszokott urbánus alap kommunikációt követék. Semmi köszönés, rögtön a lényegre tértek.

– Hé’! – kezdte az egyik rám emelve a mutatóujját. Az kezdte, aki rendszerint kezdeni szokta olyankor, mikor meg kell alapozni az elkövetkező percek erőviszonyait. Nagy valószínűséggel ő volt a megmondó ember a csapatban. Olyan szoborpofa forma, akinek arcmimikáján semmi sem tud változtatni. Jól tudjuk, mindig van egy ilyen. Az egyik bicepszre, a másik szájra, a harmadik pedig leginkább agyra szokott gyúrni. Így járnak ezek. Sok ilyet láttam már.